Egészen bizarr, ami ebben a kampányban történik – nem lesz így jó vége a Németország-regénynek

Amikor az utcai plakátokon feltűnik az egyedülálló anya, és a politikai beszélgető műsorokban is szóba kerül, tudható, hogy Németországban ismét itt a választási kampány ideje. Ami korábban az alacsony keresetű bolti eladó volt, az most az egyedülálló anya. Szakmáját tekintve legtöbbször ápolónő vagy idősgondozó, emellett migrációs hátterű. Ő a szimbóluma a társadalmi empátiának, a hétköznapiságnak és a kampányolók „egyszerű emberekhez” való közelségének; ő az, aki minden reggel korán kel, és működésben tartja az országot.

Balszerencse ez az eladónak: ő helytelen módon olcsó termékeket fogyasztott, nem volt különösebben ökológiai gondolkodású, ráadásul valószínűleg egy teljesen normális házasságban élt a férjével. Az egyedülálló szülő ezzel szemben anélkül jeleníti meg a becsületes munkát, a gyerekekről való önfeláldozó gondoskodást, hogy a klasszikus család­eszményt szolgálná. Ez minden, amire egy kampányolónak szüksége van annak bizonyítására, hogy figyelembe vette „embereinket” és szükségleteiket.

Minden párt azt tervezte, hogy kihagyja a vitából a migráció kérdését. Ezt az elképzelést azonban keresztülhúzta a magdeburgi karácsonyi vásár elleni támadás; az elkövető, egy szaúd-arábiai bevándorló, aki iszlámgyűlölőnek vallotta magát, 2006-os érkezése óta többször keveredett bűn­cselekménybe. A hat ember halálával és több mint kétszáz megsebesülésével végződő merénylet után többé nem lehetett megkerülni a témát.

A bajor Keresztényszociális Unió (CSU) a „törvény és rend programját” hirdette meg az év elején, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) szintén keményen szeretne fellépni. A szász-anhalti fővárosban elkövetett támadás helyszínén a közelmúltban mégis nagy jobboldalellenes tüntetés zajlott, amelyen részt vett a szövetségi elnök is. A jobboldal ellen mindig lehet harcolni, függetlenül attól, hogy a terror­támadásnak van-e köze a jobboldalhoz. A tartomány CDU-s belügyminisztere politikailag felelős lehetne, de a lemondás nem fér bele a választási kampány tematikájába.

A Bundestag zöldpárti alelnöke, Katrin Göring-Eckardt a Hart aber fair tévéműsorban kijelentette, hogy a migrációnak semmi köze az emberek mindennapi életéhez. Az ismert szélsőjobboldali aktivista, Sven Liebich felhasználta a kormány által elfogadott „önrendelkezési törvényt”, hogy börtönbüntetésének letöltése előtt gyorsan megváltoztassa a nemét. Most Marla-Svenjának nevezi magát, és abban reménykedik, hogy egy női börtönben töltheti le az idejét. Németország az őrültek háza.

A CDU–CSU szövetség a politika teljes megváltoztatását szorgalmazza, de nem tudja megmondani, hogy a választás után melyik koalíciós partnerrel kívánja ezt megvalósítani. A közvélemény-kutatások szerint a kereszténydemokraták 30 százalékon állnak, és gyengülnek; koalíciós partnerként szükségük lesz a jelzőlámpa-koalícióból legalább az egyik pártra, a most 16 százalékon álló szociáldemokratákra vagy a 13 százalékos zöldekre. A 4 százalékra mért liberálisok örülni fognak, ha sikerül megugraniuk az 5 százalékos küszöböt, de a CDU–CSU-n aligha tudnak segíteni. Az Alternatíva Németországért (AfD) 20 százalékon áll, de „szélsőjobboldali” pártként együttműködési tilalom vonatkozik rá: egyetlen erő sem akar vele közösködni. Úgy tűnik, a parlament második legerősebb pártja lesz, és ha rosszul mennek a dolgok, akkor ellene kell összpárti koalíciót kötni, ahogy Ausztriában próbálták. Semmit nem tanultak a bécsi szövetség összeomlásából.

Donald Trump amerikai választási győzelme megzavarta a baloldali-liberális tábort, és ez hatással van a német választásra is. A tény, hogy Elon Musk techmilliárdos vendégcikket közölhetett a Welt am Sonntagban, Németország utolsó reményének nevezve az AfD-t, felzúdulást keltett a Springer kiadónál, és a médián végigsöpört a felháborodás.

Kicsit később Musk élő beszélgetést folytatott saját X platformján az AfD vezetőjével, Alice Weidellel, ami megriasztotta Thierry Breton korábbi belső piaci uniós biztost is. Friedrich Merz, a CDU vezetője pedig egy választási kampányüzenetében így filozofált: „De tényleg csakis az lehet a vélemény­nyilvánítás szabadsága, hogy garantáltan mindenki azt írhat és közölhet, amit akar, függetlenül attól, hogy az helyes vagy helytelen?” Vagyis bárki bármit mondhat?! Ez volt egykor a szólásszabadság magja. Anno a szocializmusban gyomlálták ki a „téves” véleményeket; amikor állítólag téves véleményről van szó, csábítónak tűnik egy kis cenzúra.

Felkavaró képet mutat a német kampány. Olaf Scholz szocdem kormányfő „békekancellárnak” adja ki magát, és nem akar hárommilliárd eurót juttatni Ukrajnának, amit nem sokkal karácsony előtt még a koalíciós szakítás vitapontjaként határozott meg. A zöldpárti kancellárjelölt, Robert Habeck pedig azon gondolkodik, hogy a gazdagok tőkenyereségét beépítsék az egészségbiztosításba; hároméves gazdasági minisztersége alatt nem tűnt fel neki, hogy a tőkenyereséget és az osztalékot már most is erősen megadóztatják, és nem érti, hogy terve megvalósulása esetén az időskori előgondoskodás veszteségessé, értelmetlenné válik.

A recesszió második évében Németország továbbírja sorsregényét, és néha hatalmába keríti az embert a félelmetes gyanú, hogy nem lesz jó vége.